Hihetetlen mértékben nő a demagógia. Korábban legfeljebb a szegények, hátrányos helyzetűek, alacsony iskolázottságúak között fordult elő, de az utóbbi időben már újságírók, politikai elemzők és egyéb médiaszereplők megnyilvánulásai között is gyakori.
Ma egy rádióműsorban egy zenész mondta, hogy ha a zenére költenének annyit, mint a focira, milyen csodákat tudnának művelni. Ez már egy kicsit kiakasztott. Honnan gondolja, hogy bármi jobb lenne akkor, ha valami másra kevesebbet költenének? Honnan tudja, hogy az átlagember mit szeretne? Esetleg több nyugdíjat, jobb orvosi ellátást, szebb iskolákat, tandíjmentes egyetemet? Minden esetre mindig minden óhaj megelőzné a dzsesszt és a focit. Egyszer el kellene jutni odáig, hogy az adóforintokból csak az alapvető társadalmi célokra költsenek, a szórakoztatás pedig nem tartozik ezek közé. Ennek támogatására valók a szponzorok, mecénások, abramovicsok, olajsejkek és azok, akik igénylik azt. Van Gogh is csak egyetlen képet adott el életében, Modigliani is csóró volt és az itáliai művészet sem bontakozott volna ki a kis városállamok művészeti versengése nélkül.