Nagyon szeretem a sportokat - az atlétikától a snookerig majdnem mindent - a küzdősportok kivételével. Az utóbbi időben azt vettem észre magamon, hogy ha van választási lehetőségem, akkor elkerülöm a magyar sportolók versenyeinek megtekintését, ugyanis csaknem mindig várakozáson alul teljesítenek. Néhány példa:
- az atlétikai VB-n Pars Krisztiánt győzelemre esélyesként harangozták be, azután dobógóra sem került,
- Szávay Ágnes teniszezőnk 2007-ben a 20. volt a WTA ranglistán, ma 45. Ritka az, amikor nem esik ki az első fordulóban, kivétel a budapesti torna volt, amelyet megnyert. Igaz, hogy 1,5 millió $-t keresni az ember 21 éves koráig az nem semmi.
- Focicsapataink hazai és nemzetközi szereplései siralmasak. Az U20-as VB-re nagy reményekkel utazó csapatunk simán 3:0 -ra kikapott az esélytelenebb Hondurastól, a Debrecen a BL-ben már csak kapja a gólokat. (Tegnap a Lyon-DVSC meccsel egyidőben zajló USA - Kamerun U20-as mérkőzést néztem. Ha legalább ilyeneket láthatnék itthon a bajnokikon, talán még én is kijárnék megnézni azokat.)
Lehetne sorolni további példákat is, de nem érdemes, mindenki találkozik sportolóink labilis lelkiállapotával kritikus helyzetekben. Ilyenkor mindig az ellenfél győz. Valami hiányzik, amin a pszichológusok, külföldi edzők sem tudnak segíteni. Vérzik az ember szíve.
