A médiában mást sem hallani, mint az álláskeresők panaszait. Én még emlékszem, hogy az Antall kormány idején azt javasolta Schamschula György a bezárt bányák dolgozóinak, hogy tanuljanak nyelveket, ami persze nem segített volna a vájárokon. Ma meg színészek, újságírók, művészek és egyéb művelt, nyelveket beszélő értelmiségiek panaszkodnak, támogatókat keresnek, közben eszükbe sem jut, hogy tán nincs elég igény rájuk és ideje lenne pályát változtatni. Példát vehetnének az amerikaiakról, akik életükben átlagban ötféle munkát végeznek és többször is változtatnak lakhelyet egy jobb munkalehetőség miatt.
Szeretem az amerikai vígjátékokat, sorozatokat. Néhány példa ezekből:
A Ne bízz a ribiben c. sorozatban egy kávézó pincére a Stanfordon végzett.
A Két pasi meg egy kicsi pizzafutára elmeséli, hogy két éve elvégezte az egyetemet, jó állást kapott, megnősült, majd a cég tönkrement, a felesége elhagyta és most pizzafutárként keresi kenyerét, amíg nem talál jobbat.
Az élet csajos oldalában a börtönbe került milliárdos földönfutóvá lett lánya pincér lett egy gyorsétteremben, de tele van ötletekkel, hogy hogyan lehetne újra sikeres. Persze a próbálkozások zöme kudarc, de nem adja fel.
Magyarországon is előfordul ilyen, hiszen félmillióan külföldön próbálnak szerencsét, de ők nem sírnak és koldulnak.
