Most olvastam Henry Charles Bukowski: Tótumfaktum c. regényét. Két idézetet közzéteszek némi kommenttel:
„Az épülettől nem messze van az Amerikai Rákellenes Egyesület. Egyszer jártam ott, mert úgy tudtam, ingyenes a vizsgálat. Az egész testemen puklik voltak, szédültem, vért köptem, de amikor odamentem, csak három héttel későbbre adtak időpontot. Na most, mint minden rendes amerikai férfiú, én is úgy tudtam, az a jó, ha a rákot idejében felfedezik. Aztán elmegy az ember kivizsgálásra, hogy időben felfedezhessék, és három hetet kell várnia. Hát ez a különbség aközött, amit papolnak, meg ami a valóság.
Amikor három hét múlva visszamentem, azt mondták, van egy pár teszt, amit ingyen is meg tudnak csinálni, de attól, hogy azoknak az eredményei negatívak, még nem lehetünk biztosak abban, hogy nincs rákom. Ellenben ha fizetek huszonöt dollárt, és úgy negatívak a teszteredményeim, akkor már majdnem biztos lehetek, hogy nincs rákom. De hogy teljesen bizonyos lehessek benne, a huszonöt dolláros vizsgálat után el kellene végeztetnem egy hetvenöt dolláros vizsgálatot, s ha az is negatív, akkor minden oké. Vagyis akkor kiderül, hogy az alkoholizmusom, az idegrendszerem vagy a lapostetvek okozzák a gondot. Nagyon szépen, tisztán beszélnek ott az Amerikai Rákellenes Egyesület fehér köpenyes cicái, de azért összefoglaltam nekik a kérdést:
- Akkor száz dolcsi, ugye?
- Uhümm – válaszolták.”
A fenti eset a II. Világháború után történt, tehát nem igaz, amit sok magyar „szakértő” állít, hogy 50-60 évvel el vagyunk maradva a fejlett országok egészségügyi ellátásához képest, noha a várólisták nálunk is megvannak, de mindent összevetve itt jobb a helyzet.
„Akkoriban az L.A. folyó nem is volt folyó, hisz nem volt benne víz. Csak egy széles, lapos, kiszáradt cementút volt. Százával éltek ott hajléktalanok kis, cementből készült lyukakban, a hidak és felüljárók alatt. Némelyikük még virágot is ültetett „lakóhelye” előtt. Hogy királyok módjára élhessenek, mindössze egy gázpalackra és rezsóra volt szükségük, na meg amit a közeli szeméttelepen guberáltak maguknak. Le voltak barnulva, nyugodtak voltak, legtöbbjük jóval egészségesebbnek nézett ki, mint az átlag Los Angeles-i üzletember. Ezeknek az embereknek nem voltak gondjaik nőkkel, adóval, háziurakkal, temetési költségekkel, fogorvosokkal, részletfizetéssel, autószerelőkkel, nem kellett olyasmivel bajlódniuk, hogy egy szavazófülkében magukra húzzák a függönyt.”
Ebből is látszik, hogy nagyon sok embernek kifejezetten tetszik ez az életforma, nem is nagyon akarnak változtatni rajta, így csak azoknak kellene a szociális segítségnyújtás, akik valóban ki akarnak törni a hajléktalanság nyomorából.
