Általános felháborodást okozott Kertész Ákos az Amerikai Népszavában megjelent cikkével.
Szinte mindenki elítéli az abban foglaltakat (írók, politikusok, bloggerek, pártok stb.), mégha egyesek csak a hangnemet kifogásolják. Nekem az a véleményem, hogy egy író nem egyes cikkei, művei, vagy életvitele alapján kapja a díjakat, hanem azok után, amelyek magas színvonalú értéket képviselnek. Nem ítélhető el tehát az alkoholista, drogozó, vérbajos, vagy később megőrült alkotó a nem művészi, egyeseknek nem tetsző, de nyilvánosság előtt megjelent művek, cikkek, beszédek alapján. Ilyen alapon nem lehetne nemzeti büszkeségünk Ady, József Attila, Széchenyi, Kosztolányi, Csáth Géza stb. sem.
Azzal egyetértek, hogy a magyarnak mindig kell egy segg. Lásd: a mai Peking téri idézeteket:
Andrassew Ivánnal értek egyet:
“Természetesen nem határolódom el Kertész Ákostól, mert akkor el kellene határolódnom Széchenyitől, Adytól és a magyar írástudók legjavától is, ami praktikusan azt jelentené, hogy nem vagyok többé magyar.”
